Vándor

Sötét úton járok, körülöttem pislákol a valóság
Karcos táblák vezetnek, de a jelek mindig csalókák
Kínzó vágy... Örökre a láthatatlan úton ragaszt
Rideg tél után, magam elé képzelem a tavaszt

Megöltem a kamaszt, felnőtt bennem a gyermek
Lassan őszülő halántékkal cipelem a terhet
Örökre kergetem a percet, a valóságtól távol
Ahol talán utolér a mámor, de ez egy inverz számsor

Így lettem vándor... üvegkalitkába zárva
Aminek a fedelére csak az van írva: árva
valahol dalol egy hárfa, a távol vonzza lelkem
torz hangok között mindig te leszel a csendem

Örök vándor lettem, kit elvarázsolt a hamis táj
kifordult a valóság, a szélben csak pár sorom száll
Kérnélek hogy várj, hisz' látom még az arcodban,
Hogy egyszer régen, valamikor az voltam...

Az igazi...

Azt mondják, az ember egész életében az igazit keresi. De vajon honnan tudhatja azt, hogy már megtalálta? Igazából erre nincsen ésszerű magyarázat. Vagy mégis?

A vándor esete az igazival...

Sosem felejtem el azokat az estéket, amikor nagyapám leültetett minket öcséimmel a kandallónál levő nagy barna kanapéra, majd szembe húzta velünk az igen impozánsnak festő bőrfotelét és mesélni kezdett. Általában olyan dolgokról beszélt, amikről fogalmunk sem volt és nem is értettük meg, de valamiért mégis csodáltuk érte.

A 100.

Elérkezett hát ez is... Ismét jubilál a blog, mivel ez amit most láttok és olvastok a 100. bejegyzés!!!

Következzen hát egy kis mese Dominique Know módra...

Álarc

Néha húzhatsz álarcot...

Néha nem kell annak lenned aki vagy...

De ne feledd el, a maszk mögött mindig ugyanaz leszel...

Látószög

Mi emberek nagyon furcsák vagyunk. Az agyunk valahogy úgy van kódolva, hogy az érzéseink, és/vagy az akaratunk befolyásolja azt amit észreveszünk, vagy amit észre akarunk venni. Nagyon sokszor fordul elő, hogy csak abból a szögből látunk dolgokat, ahonnan és ahogy mi látni akarjuk.

Ne mondd el!

Ne mondd el senkinek, hogy árnyékvilágban járok
Ne lássa rajtam senki, amit a tükörben látok
mikor magam előtt állok, de magammal már végeztem
a szívembe kést kaptam, pedig csak szeretetre éheztem

Régen éreztem, most meg legszívesebben messze mennék
Ő boldog nélkülem, én meg úgy teszek mintha az lennék...
gyengék voltak a leckék, az egyszerű tudatlan marad
eljött értem a vihar, könnyeimből patak fakad

Ketten egy csapat, egykor így alkottunk fúziót
most gyógyítanám magamat, s magamnak kötök infúziót
álom csupán, illúzió! Kérlek ne mondd el senkinek
ha összetöröd a valóságot, a világom senki nem menti meg!

Dolgoznak az enzimek, már duplán zakatol a verőér
még egy adagnyi adrenalin, majd végleg megszakad az erőtér
precíz műszer, erőt mér! A gyengeségem nem látja
ahogy pár szó mint konyhakés, az eremet átvágja

ki az aki átlátja? A feladványt senki nem fejti meg
ha rájönnél a megoldásra... Kérlek ne mondd el senkinek!
Ne mondd el senkinek, hogy már régen megölt a fájdalom
elbírom még talán a terhet, amit a keresztem hagy a vállamon...