2016. január 16., szombat

Magányos lábnyom

A holdfény tarkón világít, az utam egyedül járom
A sötét utca kövébe, beleég egy magányos lábnyom
Az árnyékom a párom, minden álom tetszhalott
A szél már nem súg a fülembe: amit akarsz megkapod!

Elfelejtem a tegnapot, reggel úgy kelek ki az ágyból
Hogy az esti könnyeket, még lenyelem a számból
Mit várjak a mától? Ha a holnapom rég elveszett
a világot fedő álarcom, a félhomályban megrepedt

Ami egykor védelmezett, mára ellenséget generál
nem segít az érzelem, a szív sem ugyanúgy kalapál
távolról simogat a halál, a fénysugarakat számolom
kilenc bennem az ezrelék, túl lassan múlik a mámorom

Átsiklani pár nyomon... Vajon miért veszettem el mindent?
Ami egykor hajtott, már nem zakatol itt bent
Mindenki csak játssza az istent, engem eltakar az acél fátyol
Forrón ölelne tán' még a kéz kéz, mert látja hogyha fázol

Előttem délibábként látszol, az úton tovább ezért megyek
De megcsal a látszat, egy hamis szempárban eltévedek
Talán akkor elég leszek, ha hagynak meghalni újra... Ezerszer...
De kérlek hogyha rám találsz, többé már ne ébressz fel...


2016. január 13., szerda

2016. január 5., kedd

A hó...

Meg kell mondjam sokat gondolkodtam, hogy milyen címet adhatnék ennek a kis történetként tálalt vallomásszerű gondolatcsepp halmaznak. Úgy döntöttem, hogy legyen a keret a cím és mindenki döntse el, hogy vajon a hó tényleg képes-e elfedni a múlt hibáit és a haragot, valamint hogy tényleg képes lehet-e arra, hogy boldogságot hozzon...