2017. március 14., kedd

A halott költő dala

Csörtető elmém zajában, egy hang kiált fel: Még mindig élek!
Érzek, remélek... De mégis ezer sebből vérzek!
Ép testben, szétmarcangolt lélek... De a fájdalmam tompítja talán
Reggeli után két feles, meg 5 miligramnyi alprazolam!

Egy utolsó ugrás... És a te pocsolyádba estem
Mert ez lett a vesztem, hogy ami volt nem eresztem
Akkor még önmagam lehettem, mára már csak árnyék vagyok
Elsüllyedt a papírhajóm, de a szemedben ugyanaz a tenger ragyog!

A költő is csak némán gagyog, a verse kőbe írott... Csonka!
Egy utolsó kavics csak, amit a könnyeim felé dobna
Tiporj még egyszer a porba! A remény leheljen belém életet
Hogy aztán újra megölhess, és lássam megint az utolsó filmemet!

Pár képkockát ami enyém, s tiéd... Mondd: Ilyen szépet ki látott?
Fényben tündöklő sok ezer szilánkot, ami csak azért van alattam
Mert a tükörből a régi arcomat kikapartam, így magamban maradtam...
S, úgy lettem halhatatlan... Hogy a saját múltamban ragadtam...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése