2016. január 5., kedd

A hó...

Meg kell mondjam sokat gondolkodtam, hogy milyen címet adhatnék ennek a kis történetként tálalt vallomásszerű gondolatcsepp halmaznak. Úgy döntöttem, hogy legyen a keret a cím és mindenki döntse el, hogy vajon a hó tényleg képes-e elfedni a múlt hibáit és a haragot, valamint hogy tényleg képes lehet-e arra, hogy boldogságot hozzon...

A szakadó hóesés lassan elkezdte fehérré festeni a fejemen díszelgő sapkát. Szinte az orromig nem láttam a pislákoló lámpák alatt amik a hófedte utat világították meg. Ahogy egyik lábam a másikat követte, egyre csak egy arc kezdett ábrázolódni előttem. Az arc ami a tied volt. A földön még látszódtak a lábnyomaid, talán ezért is indultam olyan elszántan utánad. Emlékek rajzolódtak ki a szemem előtt. Emlékek és érzések. Pillanatok. Emlékszem a pillanatra amikor megismertelek, amikor belenéztem azokba a mély kék szemekbe és szinte azonnal azt mondtam: Te kellesz nekem! Emlékszem ahogy hónapokon keresztül megküzdöttem a fél világgal érted és ahogy képes voltam ellentmondást nem tűrve félresöpörni mindent és mindenkit érted. Emlékszem a pillanatra amikor először fogtam meg a kezed és éreztem, hogy ez most az a pillanat amikor van mögötte egy csipetnyi varázslat. Tisztán emlékszem amikor először megcsókoltalak. Amikor a csókod beleégett az ajkamba... Emlékszem az első hibára amitől megtorpantál és emlékszem mikor törted darabokra a szívem. Elmenekültem. Más karjába, más világba, messze tőled. Felejteni próbáltam és sikerült is, de minden lánynál rá kellett jönnöm, hogy valami hiányzik. Akkor még nem tudtam megmagyarázni, hogy mi okozta a hiányt, de sehogy nem működött egyetlen új kapcsolat vagy szerelem sem. Nem működhetett. Aztán egyszercsak ismét megjelentél és percek alatt ledőltek a falak és elmúlt a harag- Ott voltál és éreztem ugyanazt amit akkor. Amit csak veled éreztem. Nem mondtad ki, hogy szeretsz, de láttam és éreztem. Féltél tudom. Időre lett volna szükséged. Várnom kellett volna. De sosem kérted, hogy várjak rád. Sosem mondtad, hogy mennyire félsz. Én pedig nem láttam. Vak voltam látni. Csak azt láttam, hogy eldobsz magadtól és nem bírtam. Fájt. Mocskosul fájt, hogy más ébred az ágyadban, amikor tegnap még engem szerettél. Nem értettem. Féltem. Fájt. Szétmarcangolt apró darabokra. És hibáztam. Most pedig azt mondtad, hogy akkor, ott elvesztettem valamit. És kimondtad azt amitől a legjobban féltem egész életemben. Azt mondtad, hogy soha.
Nem tudok hinni neked. És ez nem azért van, mert hazugnak tartalak. Azért nem hiszek neked, mert ismét menekülsz. Sokáig tartott amíg rájöttem, de most már tudom. Tudom, hogy mindenkiben téged kereslek. Ez nem szerelem. Egyszerűen ez a felismerés, hogy te vagy számomra az egyetlen. Az egyetlen aki olyan mint én. Akinek kitalálom a következő szavát. Akinek látom a gondolatait. Aki egy tud lenni velem. És mondhatod, hogy nem így van, de érzem és látom azt, hogy amikor velem vagy, te is ezt érzed. Mi együtt tudunk igazán szabadok lenni. Te vagy az igazi, akivel az életemet akarom leélni, akit a gyermekeim anyjaként akarok majd bemutatni a világnak. Már tudom, hogy várnom kell. Tudom, hogy változnom kell. És akármennyire is tagadom, igen, miattad változom. Miattad javítom a hibáimat. Mert csak számodra akarok tökéletes lenni.
Tudom, hogy haragszol. Tudom, hogy félsz. De tudom, hogy szeretsz.
Ahogy a hó eltakarja a sötét lábnyomokat mögöttem, úgy fognak idővel elhalványodni a múltban elkövetett hibák. És ha elmúlik a harag, a szeretet majd képes lesz eltörölni minden félelmet… És ha mindent elfed a hó, már csak egy valami fog előbukkanni a fehér fátyol alól: A boldogság...


3 megjegyzés:

  1. Kedves Dominique!
    Elolvastam a novelládat, úgy jöttem ide, mint kritikus, elvégre te kértél véleményt a csoportban, de azt kell mondanom, hogy nem tudok mit kritizálni:) Profi szemmel biztosan vannak benne apróbb hibák, de mivel nem vagyok profi, ezért én nem látom. Esetleg annyit tudnék mondani, hogy nekem hiányzott belőle egy-két bővebb leírás, de megértem, hogy te miért nem tettél bele, mert ez a novella az érzelmekre összpontosít, és azokat valóban nagyon szépen átadtad. Rövid, lényegre törő, csak annyit tudunk meg belőle, amennyit az író szeretne, hogy tudjunk. Pont, amilyennek lennie kell:) Csak így tovább!
    Üdv, Eszti

    VálaszTörlés
  2. Kedves Dominique!
    Véleményt kértél, ééés most megpróbálok kritikus szemmel nézni a novellára.
    Attól függetlenül, hogy az egész helyzet egy utcán történt - mármint maga a gondolkodás -, kissé olyan feelinge volt, mintha egy levelet olvasnék. A vallomás, és ahogyan a srác magában beszélt a lányhoz olyan érzést keltett, mintha ez egy vallomás lenne, amit papirra vetett. Végül is, ez nem lenne rossz, hisz abszolút romantikus, mégis nem illik magához a helyzethez.
    Ettől függetlenül viszont jó volt. (utálom ezt a kifejezést) Kellemes, könnyed, sokatmondó és elgondolkodtató. A srác érzelmei teljesen átadódnak az olvasónak, az érzelmei pedig magával ragadóak és különlegesek.
    Elütést nem találtam, kifejezetten szépen és választékosan fogalmazol. Vesszőhibát - illetve vesszőhiányt - viszont rengeteget találtam. Nekem - vesszőmániás lánynak, aki néha még elgondolkodik azon, hogy oda kell-e vessző vagy sem - kicsit zavaró, és lehet, hogy másnak is feltűnt.
    Ezt viszont át tudod javitani. c:
    További sikeres blogolást! ××

    VálaszTörlés