Labirintus...

Na akkor ismét következzen egy illumináció és borvirágos holdvilág hatására létrejött rendhagyó bejegyzés... Hibákról, szeretetről, esélyről, az összetört világképről és egy hatalmas labirintusról, mindezt megfűszerezve egy kis slam-poetryvel...







Hol is kezdjem... Beszéltem már eleget arról, hogy mi a véleményem szerelemről. Arról viszont még soha, hogy milyen elveszni a saját magam által generált labirintusban. Persze, én akartam oda bemenni mert valahol a közepén várt egy lány. Elhittem, hogy rám várt. Lehet, hogy csak én hitettem el magammal, mert azt akartam hinni. Lehet. De elhittem akkor is ha eleve a lehetetlent akartam elérni. De mégis emlékszem az első olyan pillanatra amikor úgy nézett rám. Emlékszem mennyit vártam arra a pillanatra.  Arra a pillanatra amikor először megcsókoltam. Mondhatnám, hogy az volt az a pillanat amikor elkezdődött, de hazudnék. Elkezdődött abban a pillanatban amikor először találkoztunk. És tudjátok mit? Szerettem. Mindennél jobban. Még saját magamnál is. Mert miatta vedlettem le minden olyan tulajdonságomat, ami felesleges, vagy rossz volt. Mert ő a másik felem. Erről született egy kis szösszenet:

Aztán érkezett a fekete köd, ami mindent eltakart. A barátnak hitt ellenségek. A farkastörvények. És ahelyett hogy széttéptem volna mindenkit, nem tettem semmit. Hibáztam és nem tudtam tenni ellene, mert túl nagy volt a szembeszél. És megint hibáztam és megint és megint. Mert nem tudtam feldolgozni. Mert még sosem éreztem ilyet. A düh és az elkeseredettség olyan dolgokat hoz ki az emberből, amiket nem is gondol magáról. De ameddig szeret, addig nem tud nyugodni. Soha...

Sok idő telt el. Aztán egyszercsak megint szembejött velem. Aztán ott volt mellettem. Valahogy máshogy mint abban az első pillanatban. Sokkal erősebben, készen, nem gyerekként. Hittem benne. És lám, ismét jött az a bizonyos fekete köd. Megint szétszakított, elvette tőlem és ebbe talán most életemben először kicsit bele is törtem. Nem. Hazudok. Nem kicsit. A fájdalom és a csalódottság napról napra egyre szorosabbra húzta a kötelet a nyakamon és fojtott. Elveszett a levegő, az életem, a világom, a mindenem. És most életemben éreztem magam igazán tehetetlennek. Aki mellettem volt, csak árnyéka volt annak az embernek aki csillogó szemmel nézett, mosolygott rám és átölelt. Feladtam. Tényleg. Azt éreztem, hogy itt a mesém vége. De aztán arra ébredtem, hogy én nem ez az ember vagyok. Hova tűnt az az ember aki küzd? Aki szarat és ha kell a lángoló labirintus falain is átmászik. Az az ember most felébredt évek óta tartó rémálmából. Boldogság, vagy halál? Egyetlen kérdés, de mégis annyi kérdőjel... Csak esélyt akarok. Csak egyet. Egyetlen második esélyt. Sem többet, sem kevesebbet... Lehet, hogy bolond vagyok, sőt egyenesen őrült. És talán öngyilkos küldetésbe hajszolom magam. De győznöm kell egyszer az életben. Sőt egyenesen tudom, hogy ebbe a fogok belehalni... Mert az ilyen ember pedig egyedül hal meg. De ha megöl a magány, higgyétek el... Ő fogja az első rózsát a síromra dobni és én ott fogok mosolyogni a világom felett... Mert az ember mindig csak akkor látja a valóságot, amikor már késő...