Egy Senki Naplója

Lángolnak a betűim, a tollam papírt karcol
Bennem ezer világ, önmaga ellen harcol
Kirángat a bajból, majd nevetve pokolba taszít
Ezernyi apró hibát, összeolvaszt s felnagyít

A gyűlölet megvakít, a szeretet bilincs a kézen
A pergamen lángol már, örökkön izzó vérszem
Ennyi a részem. arctalanul, naplóba rejtve
Utat mutat egy angyal, miért érzem magam megvezetve?

Egy lélek ráncba szedve, egy pedig börtönbe zárva
Egy világ társat talált, egy pedig örökre árva
Megváltásra várva, egymás mögé rakott mondatok
Élénk bennük az értelem, de csak üres szónoklatok

Mondjátok meg, hol vagyok? Arctalanul, mindig némán
Hozzád kötném az életem, de rég elfogyott a cérnám
Kikövezett sétány, egy lépés előre, kettő hátra
Leírva az írhatatlant, hogy ne vehessenek szájra

Még lenézek a tájra, mielőtt újra indulok
Mindig menni, csak elre! Pedig tudom, elbukok
Nem érdekel, tovább futok! Egy lábatlan mankója
Ez az örökké íródó, arctalan senki naplója...