Ez a péntek esti karc, megint lecsúszott pár feles
Engem itt már ne keress, megint szétesett a világkép
Csak a koporsómhoz elfutok, a sarokra virágért
Hitetlen némaság, ez a sorsom... Nem félek!
Én bármit elérek, a szívemben kincs van... Temérdek!
De a tűzben elégek, mit önmagam gyújtottam
Ha egy kezem kellett, én mind a kettőt nyújtottam
De nem kell a segítség, én már mindent értek
Vége a télnek, most a tavaszt látom szépnek
Hello! Még élek... De megint rám hatott a létezés
Egy életen át szeretni... Mondd meg nekem: Miért kevés?
Nehéz az ébredés, a munka sem tart életben
Mondjad még egyszer! Már megint szétestem
De élveztem... Azt a könnyűvérűt... Háromszor
És azt is éreztem,ahogy lassan belém-kóstol
Kifogyott a golyóstoll, a soraim is elkopnak
Bűnöző hajlam sem veszett... Ezek bármit ellopnak!
Ezüst a vérben, most ettől kaptunk mérgezést
Megint ezüst az érem, nem várom az eredmény hirdetést
Én csak örök második, föld alatti vesztes
Pedig vezér voltam, és a hadjáratom... Keresztes!
De most mondd meg nékem, édes tükröm-tükröm
Ha az isten nem bocsát... Ki bocsátja meg bűnöm?
Édes a vakság... Erő, hit meg becsület
A feleletem gyenge... Egyes fiam... Leülhet!
Az iskola taszít, a tudás határozza létem
Nem tehetek róla... De még mindig érzem
Hogy legbelül vérzem, és félőn megkérdem
Ez nekem érdem? nem hiszem, csak látom
Veszett a szerelmem, és veszett sok barátom
A gongot várom... De az ütéseket állom...
Ez totál K.O., én ismét kiütöttem magamat
Pedig volt bennem kellő erő, na meg kellő akarat
Ledöntöm a falamat, aminek én vagyok az építésze
Apám üvölt a sírjából: Édes fiam, térjél észre!
Ez tükör... Benne minden nap mást látok
Áldás és átok... Ugrani kéne, de túl mély az árok
Még arra várok, hátha megreped a valóság
Skizofrén hajlam... erre gyógyszer nincsen... Baromság!
Pedig vezér voltam, és a hadjáratom... Keresztes!
De most mondd meg nékem, édes tükröm-tükröm
Ha az isten nem bocsát... Ki bocsátja meg bűnöm?
Édes a vakság... Erő, hit meg becsület
A feleletem gyenge... Egyes fiam... Leülhet!
Az iskola taszít, a tudás határozza létem
Nem tehetek róla... De még mindig érzem
Hogy legbelül vérzem, és félőn megkérdem
Ez nekem érdem? nem hiszem, csak látom
Veszett a szerelmem, és veszett sok barátom
A gongot várom... De az ütéseket állom...
Ez totál K.O., én ismét kiütöttem magamat
Pedig volt bennem kellő erő, na meg kellő akarat
Ledöntöm a falamat, aminek én vagyok az építésze
Apám üvölt a sírjából: Édes fiam, térjél észre!
Ez tükör... Benne minden nap mást látok
Áldás és átok... Ugrani kéne, de túl mély az árok
Még arra várok, hátha megreped a valóság
Skizofrén hajlam... erre gyógyszer nincsen... Baromság!
Szerintem, még lenne hol alakítani rajta, de ha ez első próbálkozásra lett ilyen, akkor (is) gratula! :) Tetszik, a mondandója tényleg érdekes. Láthatóan te is (mert nálam állandó hiba), hogy a végére kimerülsz, nem találod a megfelelő szavakat, nem olyan a vége, mint a kezdet. Személy szerint, ez engem zavar, magamban meg végképp, hogy nem az a lendület van egy írás végében, ahogyan kezdtem. Nem szeretem úgy lezárni. De ettől eltekintve tetszik, még gyakorolnod kell, de jó lesz ez! ^^
VálaszTörlésAz az igazság, hogy ez egy több mint egy éves versem (első próbálkozás, mivel nem szoktam alakítgatni a verseket, mert szerintem úgy elveszik belőle a "varázslat" és az őszinteség). Amúgy igen, ez az egyik legnagyobb hibám volt (és talán még mindig az, csak egy kicsit mostanra "kinőttem"), hogy túl hosszú verseket írok és a végére elfogy belőlük a "lendület". Amúgy az újabb versekben (Lábnyomok, Égszínkék, Tudat Alatt sorozat -> kategóriafelhőben a Versekre kattintva megtalálod) már talán nincsen meg ez a gyerekbetegség :)
Törlés