Éjfélt ütött az óra. A Denta szívében álló templom harangjai megkondultak és bezengték a sötét, kihalt kis utcákat. Lámpák híján Holdanya vetette fényét a kisvárosra, s mutatott utat az éjszaka kószáló lelkeknek. A templom előtt egy középkorú férfi állt, mozdulatlanul, s mereven nézett maga elé, akár egy szobor, szürke szemeit áttetszővé tette a hold fénye. Hollófekete, hullámos haja szemébe lógott, sötét bokáig érő kabátjába bele kapott a szél. Kezében egy fekete faragott sétapálcát fogott, ezüstösen csillogó fémből készült farkas fejjel a végén. Percekig állt, és nézett, majd mélyen beleszívott az lehűlt, füsttől és portól mentes éjszakai levegőbe, majd elindult. A vonat állomás felé vette az útját, ahonnan egy szűk kis utca nyílt. Megállt, s ismét egy mélyet szippantott, legalább olyan élvezettel, mintha rózsakertben sétálna. Továbbindult, egyre gyorsabb léptekkel, majd befordult balra, s addig ment, mígnem egy magas, homokszínű háztömbhöz nem ért. Megtorpant.
Az ilyen társasházakban többnyire a középréteg él, mint például Lili. Egyszerű asszisztensként dolgozott egy ügyvéd mellett, mígnem 5 évvel ezelőtt elhagyta a férje. Állítólag felesége rajta kapta egy jóval fiatalabb lánnyal, azóta a férfinak nyoma veszett. Lili ezek után költözött ide Dentába, ebbe a viszonylag csendes kisvárosba. Gyakran szűrődnek be apró neszek odakintről, erre fele ez megszokott, hiszen a régi társasházak csatornái tele vannak patkányokkal. A zaj, a kaparászás egyre hangosabb lett. Majd az ablak felől egy fülsüketítő recsegő hang hallatszott, az üvegszilánkok szerteszét hevertek a kis szoba szőnyegén. Lili rémülten állt, és nézte a magas, sétapálcás kékesfekete hajú férfit. Közelebb lépett hozzá, s szemei apróra szűkültek, miközben a férfi arcára fókuszált.
- Te vagy az? Hogyan találtál rám?
- Úgy látszik elfelejtetted, milyen kifinomult a szaglásom…megérzem a gyávaság szagát…- szólalt meg a férfi fátyolos, kissé rekedtes hangján.
Az asszony az éjjeliszekrényhez lépett s idegesen elkezdett matatni annak fiókjában.
- Ezt keresed? – s egyik kezét felemelte a sétapálcás. Egy csillogó ezüstkés volt a kezében. – Ugye tudod miért vagyok itt? 5 évvel ezelőtt megölted a lányomat és a férjedet. Ugye nem gondoltad, hogy büntetlenül élhetsz tovább. Eljött az idő Lili. Most elkaptalak.
Ujjai lassan megnyúltak, arca eltorzult, a kutya fejes bot kiesett kezéből. Már nem egy ember állt Lili előtt. A lénynek köze nem volt, semmilyen emberi lényhez, szemei izzottak a dühtől, fogai kivillantak nyáltól habzó szájából. Teljes erejével az asszonynak ugrott, aki még csak védekezni sem tudott. Oldaláról és lábáról csíkokban tépte le a bőrt, s vele együtt az izomszövetet. Lili csak sikított torka szakadtából, látta, ahogy a hasából kibuggyannak a belei, próbálta visszanyomni őket, de a vadállat elkapta a kezét, majd tiszta erőből letépte azt. Újra sikítani akart, de mielőtt megtehette volna a farkas elkapta a nyakát, csak a nyelőcső reccsenése és a hús szakadása hallatszott. Az állat mozdulatlanul várt a vérben ázó, halott asszony fölött, majd az ablak felé indult és kiugrott. A szőnyeg tocsogott a friss vértől és a szétszaggatott ruhadarabokra ragadt húscafatoktól.
Hajnali 2 órát ütött az óra. Denta szívében álló templom harangjai megkondultak és bezengték a sötét, kihalt kis utcákat. A Hold bevilágította a kisvárost. A templom előtt egy férfi állt, mozdulatlanul, szürke szemeit áttetszővé tette a hold fénye. Hollófekete, hullámos haja szemébe lógott, kabátjába bele kapott a szél. Kezében egy sétapálca, farkas fejjel a végén. Pár percig csak állt, és nézett. Mélyen beleszívott a hűvös levegőbe, majd elindult, s eltűnt egy sötét, szűk kis utcában.
Írta: Szilágyi Mónika
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése