Egy fakó fénykép

Megtört képkeretben ott áll egy fakó fénykép
leborítanám az asztalról, de az elmémbe vésték
sötétszürke énkép, ami átitatja a papírlapot
vérrel kevert tintája, mellkasomon sebet hagyott

rám fekete öltönyt szabott, önmagam tükörképe
ül egymagában, némán egy padon, de vajon ő még él-e?
feloszlik a léte. A lélek belé már csak hálni jár
pedig volt ő mindenkié... Mindenható bálkirály...

Mosolyog a tánctanár, újra elszúrtam egy lépésem
nem tehetem már senkinek fel, azt az utolsó kérdésem
más mehet, hát én miért nem? Egy ócska fotó, csak szemét
mire hitvány életem tette rá, a lelkemnek pecsét-jelét

már nem fest meg az üres beszéd, alig látom az arcodat
pedig akkor mi még együtt vívtuk, a felesleges harcomat
szivárványszín karcolat, egy papírhajó a tengeren
én már ezer éve is tudtam azt: te vagy az én emberem

hogy eltűnj, nem engedem! A fényképünk én újra élném
hogy ne csak apró jegyzet legyek, a könyved margójának szélén
inkább leszek nehézfém! Arany szív és vas akarat!
lágy szellő mi még csókolhatja, édesen fénylő nyakadat

látod a kék madarat? Ő sem élhet kalitkába zárva
az éneke még füledben búg, mint érzéki hárfa
én megújulásra várva, azt a fakó fényképet nézem
miközben azt kívánom, a holnap újra melletted érjen!