Sosem felejtem el azokat az estéket, amikor nagyapám leültetett minket öcséimmel a kandallónál levő nagy barna kanapéra, majd szembe húzta velünk az igen impozánsnak festő bőrfotelét és mesélni kezdett. Általában olyan dolgokról beszélt, amikről fogalmunk sem volt és nem is értettük meg, de valamiért mégis csodáltuk érte.
Talán 16 lehettem, amikor előjött egy történet, amit csak mostanra, érett fejjel sikerült megértenem, de már akkor tudtam, hogy ez bizony fontos dolog lehet. Nagyapa leültetett minket a helyünkre és feltette a kérdést:
- Na csibészek? Tudjátok-e hogy mi voltam én régebben?- Nem - hangzott az egyöntetű válaszunk.
- Én egy vándor voltam. Tudjátok, az ember amikor találkozik az igazival, az esetek többségében nem ismeri fel egyből. Az okos emberek úgy tartják, hogy a férfiak sokkal hamarabb veszik észre azt, hogy ki az "igazijuk", de ez is bele telhet akár évekbe is. Nem, nem a nagybetűs szerelemről beszélek. Az teljesen más. Voltam szerelmes még 18 éves koromban egy Zsanett nevű lányba. A fél karomat levágtam volna érte, de a szerelmi szálat hamar kitépték a kezemből és apró darabokra szakították. Ekkor lettem vándor. Mindenhol, minden helyzetben, mindenkiben csak ezt a lányt kerestem, illetve nem is őt, hanem a magamban alkotott képet. Tudjátok mondják azt, hogy a szerelem vakká tesz. Ez örök igazság és tényleg így van. Ha szerelmes vagy, nem látsz, nem veszed észre a hibákat és egy általad megalkotott álomképért rajongsz. Én is átéltem ezt. Évekig vándoroltam nőtől nőig és sehol nem tudtam megragadni egy pár hónapnál tovább, mert nem éreztem teljesnek magam senki mellett. Nagyanyátokat 25 évesen ismertem meg egy bálon. Valamiért már akkor megmondtam, hogy ő kell nekem és ettől a szándékomtól nem voltam hajlandó tágítani. Több mint 2 évembe telt mire volt lehetőségem és bátorságom arra, hogy megcsókoljam, pedig addigra sülve-főve együtt voltunk. Végül megtettem és éreztem azt a bizonyos boldogság nevű érzést. Persze nem tartott sokáig, hiszen pár hónap után szakított velem és egy pillanat alatt eltűnt az életemből, hogy aztán hirtelen amikor már elfelejtettem mindent, ismét feltűnjön. És ekkor bár nem volt köztünk érzelmi szál, valamiért más volt minden. Féltem elveszíteni és teljesen átváltoztatott. Hallgattam rá és próbáltam olyanná válni, amit ő ideálisnak képzel. Itt kezdtem el sejteni, hogy ő az igazi számomra. Jól éreztem magam vele bárhol, bármikor és el tudtam engedni magam. Tudtam beszélgetni olyan dolgokról vele amit másnak el sem mondtam és tudtam, hogy biztonságban vannak a titkaim nála. És ami a legfontosabb nem számított, hogy neki éppen van párja, de nem akartam szétrombolni a kapcsolatát. Azt mondtam, hogy ráérek megvárni, hogy magától tönkremenjen az, hiszen láttam, hogy a veszekedések, a szabadság hiánya úgyis oda fog vezetni, hogy vége lesz. Én pedig vártam, mert azt mondtam, hogy nekem nem a kirakatba kell ő. Hanem hogy ő legyen a gyerekeim anyja és a feleségem. Nem mondom, hogy nem próbáltam kiszakadni ebből a szerepből, de nem ment. Vákuumként húzott be mindig ugyanez az érzés. Vándor voltam. Aztán amikor eljött az idő, amikor ráhajtottam a fejem nagyanyátok vállára és a bennem levő vándor megpihent örökre. Mert ő a fülembe súgta azt a szót hogy "szeretlek"...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése