És ismét egy történet egy hajótöröttről és isten kedvenc érméjéről...
A reggeli napfény már-már kínzóan égette Luigi Bianco matróz homlokát, ahogy a horgászbotnak kinevezett faágát bütykölte, valahol az Atlanti óceán közepén levő kis szigeten. Már 247 napja rostokolt azon az elhagyatott lakatlan, de annál gyönyörűbb szigeten, ahova akkor került, amikor az Octopus nevű tengerjáróval hajótörést szenvedtek. Luigi egykor asztalosnak tanult, de az iskolát nem tudta befejezni mivel apja akit azóta már elnyelt a tenger, ahogy érettnek látta máris a halászhajója fedélzetére emelte, hogy kísérje ki Imperia kikötőjéből és váljon azzá, amivé őt tették: Halásszá. Azon a napon, amikor az Octopus léket kapott, ő volt az egyetlen Amoroso kapitánnyal aki nem ült mentőcsónakba és a végsőkig a hajón maradt,
majd a törött árboc egy darabjába kapaszkodva két napot sodródott mire partot ért a szigeten, amit ő viccesen csak Pomodorinak (paradicsom) hívott.
- 247 nap... Már ennyi idő eltelt és mégcsak egy rohadt ladikot sem láttam sehol. Amúgy is... Hal.. Megint hal. Gyűlölöm. Minden nap a rohadt halat enni. Spagetthit akarok. Bolognait... - motyogta magában.
Ebben a pillanatban Luigitól 10 méterrel egy sirály landolt és állt meg egy szikla tetején. A matróz nem habozott, elővette zsebéből a bicskáját amit egy-két dologgal együtt sikerült megmenekítenie a hajóról. Amikor bekövetkezett a baj és a hajó már-már teljesen víz alá került, gyorsan cselekedett és összegyűjtött olyan dolgokat a hátizsákjába amire a túléléshez szüksége lehet. Bicska, egy palack ásványvíz, egy babkonzerv, spárga, szegecsek, kalapács, főzőkanál, néhány gyertya egy kisebb üst és a tűzoltószekrényben található balta, bár azt ő maga sem értette, hogy az olvasószemüvegére miért volt szüksége.
- Gyere ide" madárkám, végre nem hal lesz a vacsora... - motyogta az orra alá, miközben lassan közelített a madár felé.
- Most megvagy!
Kiáltotta el magát, és a bicskát egy határozott mozdulattal hajította a madár felé. A szárnyasnak esélye sem volt megmozdulni sem, a kés pedig egyenesen a nyakában landolt, majd tehetetlenül terült el a sziklán.
- Háhá! Itt a mai vacsora. Végre valami. Hihetetlen, hogy már ennek is örülnöm kell, pedig kölyökkoromban ez volt az álom. Egy nyugis partszakasz, ahol a saját magam által épített kis kunyhóban élhetek. De nem így... Ahogy visszafeküdt a horgászbot mellé, természetesen a horizontot kémlelte és abban bízott, hogy egyszer végre megpillant egy hajót, amit már olyan régen vár. Nap-mint nap órákat töltött a szigetnek ezen a sziklákkal körülvett partszakaszán, mivel ez volt az egyetlen homokos-köves part. Mindenhol máshol sziklák és erő váltotta egymást, ezt már tudta, mivel bejárta az egész szigetet. Persze ez nem is volt nehéz, mert a sziget egyik végéből a másikba jutni körülbelül 20 percbe telt.
- De jó is lenne otthon. Ehhez a döghöz paradicsomszósz, fűszerek... Összefut a nyál a számban. Ma úgysincs kapás, még egy fél órát maradok, és visszatérek a viskóhoz.
A szigeten eltöltött idő alatt Luigi nem felejtett el embernek maradni, bár a társaság hiánya kicsit kezdte eszét venni és néha azon vette észre magát, hogy külső szemlélőként kommentálja cselekedeteit, vagy a kókuszdióból faragott gyertyatartójával beszélget a kunyhójában. A kunyhójában, amit ő maga épített fából, pálmalevélből és agyagból.
- Mi a f...!? - kiáltott fel, miután felemelte a horgászbotját és megfordult.
Észrevette, hogy a kunyhója felől füst gomolyog az ég felé. Gyorsan beleszúrta a földbe a botot és futott a viskó felé, ami a parttól mintegy 100-150 méterre volt, az erdős rész szélén. Mire odaért a lakóhelye, amit hónapokig épített már lángokban állt. Térdre rogyott, az ég felé nézett és ordított ahogy a torkán kifért:
- Istenem!!! Miért teszed velem ezt??? Mit ártottam én neked?
Könnyek ömlöttek a szeméből miközben lassan teljesen összerogyott.
- Az a rohadt szemüveg!
Igen, a szemüveg... Aznap reggel valamiért úgy érezte fel kell tennie és megnézni magát a víz tükrében, hogy lássa megmaradt-e még embernek, amikor pedig visszatért, letette a bejárat mellett kialakított kis pultjára. Ez okozta végül a tűzet, mert a szemüveg lencséje összegyűjtötte a nap sugarát és ettől lángra kapott a kunyhó száraz faszerkezete. Luigi fejében már megfordult az a gondolat is, hogy a tűzbe veti magát, hiszen már vagy fél órája égett a kunyhó, és vele együtt az erdő egy része is. Ekkor hirtelen hangot hallott a távolból:
- Hahóóó! Van itt valaki?
Felkelt, villám gyorsan fordult a part felé és figyelt, bár a partból nem sokat látott a rengeteg sziklától, ami elzárta az erdőt a parttól, de a hangot egyre közelebbről hallotta.
- Hahóóó! Van itt valaki?
- Itt vagyok! - eszmélt fel hirtelen, hogy válaszolnia kéne, mielőtt még itt hagyják.
Ekkor a part lejáratánál levő két szikla közül, ahol csak egy fél méter keskeny részen lehetett bejutni a kunyhó felől, egy alak tűnt fel. Kék ruháján medál csillogott, szájában pipa lógott, ősz szakálla pedig lágyan fodrozódott a szélben. mögötte pár lépéssel két fiatalnak tűnő, nyurga srác kullogott.
- Itt vagyok! Itt vagyok! - kiabálta Luigi és futni kezdett ahogy csak bírt. Másodpercek alatt ott volt az öreg tengerész előtt, és könnyektől elázva a nyakába borult.
- Köszönöm! Már véget akartam vetni a szenvedlésemnek. A kunyhóm leégett, minden eszközöm odaveszett, azt hittem nincs több remény.
- Édes fiam. Tudod erre mondják azt, hogy isten kedvenc érméjének, amit előszeretettel dobálgat, két oldala van. A negatív és a pozitív. Ha a negatív oldalra esik, a jóisten előbb-utóbb megfordítja. A negatív pedig pozitívvá lesz... Ha nem gyullad ki a kunyhód, mi sem vesszük észre a távolból a sűrű füstöt és nem jövünk ide megnézni az okát... - mondta a kapitány, majd megindultak vissza a hajó felé, most már Luigival együtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése