A történet tanulsága: A saját démonaidat csak te tudod megölni...
Ismét hajnalok hajnalán keltem. Rémálmok gyötörnek. Már hetek óta ugyanaz a séma. Meg akarnak ölni, mindenki áll, és senki nem segít. Lassan már aludni is kín. Azt mondják az álmaidban a félelmeid, vágyaid, és picit a valóság keveredik. De mitől félek? Én aki semmitől sem fél, és nem riad vissza. Soha! És most mégis minden este kísért, egy ugyanarra a sémára épülő álom. Talán az elmém játszik velem. Talán figyelmeztetni akar. Elveszítek mindenkit és senki nem marad mellettem ha szükségem lenne valakire. Talán a magánytól félek. Igen... Rettegek tőle. Hiába menekülnék előle, utolér... Ez a félelem kísért minden éjszaka. A szeretteim, akik fontosak nekem meghalnak, vagy egyszerűen nem vesznek tudomást rólam. Félek. Tudom, hogy nem látják. De én látom magamat, ahogy a démonaim egyre inkább utat próbálnak törni bennem. Nem sikerülhet nekik. Választanom kell. Addig amíg van lehetőségem. Választani a változást, mert ez lesz az utolsó nagy csatám, mielőtt végleg ítéletet mondanak felettem. Szét akarnak szakítani. Érzem ahogy egyre inkább feszítik minden egyes porcikámat. A kétely, a félelem és a tehetetlenség. A három legerősebb közülük, és többen vannak mint zt gondolni merném. Felemésztenek. Lépnem kell. Lépnem, ki ebből az álomvilágból. Menekülni nem lehet, csak harcolni. Egyetlen fegyver maradt: A hit. Hinni magamban és hinni abban, hogy a világ jó azzal aki jó. Mert ha nem így van, nem maradok más, csak egy elveszett angyal, törött szárnyakkal aki ott fog ülni a pokol kapujának rozoga oszlopán és hajtogatja: Ne menj be! De senki nem fogja meghallani...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése